Hírek, aktuális / Egy feledésre ítélt kor relikviáit gyűjtené össze a múzeum

Méltó módon emlékeznek Körmenden a doni katasztrófa áldozataira
Kicsivel több, mint három hónap múlva, nyolcvan éve lesz, hogy megtörtént a Doni tragédia, 2023. január  12-én emlékeznek majd meg az eseményről hazánkban jubileumi rendezvényekkel.

Körmenden a szomorú eseményekhez köthetően a Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum a közelmúltban felhívást tett közzé. Az intézmény ismét nagy lélegzetű munkába kezd. Az új kezdeményezés  „Körmendi Halhatatlan Menetszázad” munkacímet kapta. A több évesre tervezett folyamat során próbálják összegyűjteni a Körmendről a Donhoz vonult, 2. magyar hadseregben szolgált és  ott meghalt személyek adatait, fényképeit, relikviáit. Ezekből a remények szerint egy kiállítás is készülhet, illetve állandó emlékhely létesülhet. Ezekhez jó alapot adhatnának az összegyűjtött anyagok, de a körmendiek segítségére nagy szükség lesz ahhoz, hogy a tervek megvalósuljanak. – Az ötletet az adta, hogy talán már csak egy generáció az, aki még valamilyen érzelmi kapcsolatot ápolhatott a nagymamákon – hadiözvegyeken – keresztül a Donhoz kivonult és emiatt soha meg nem ismert nagyapákkal. A később születetteknek ez már csak történelemlecke és statisztikai adat lesz. Pedig azok az emberek ennél többet érdemelnének- mondta el Pintér György, a múzeum munkatársa arról, miért is indították el a kezdeményezést.
Hatalmas veszteség
De néhány történelmi tényről is beszéljünk a téma kapcsán: Szakály Sándor, az MTA BTK Történettudományi Intézete Horthy-kori témacsoportjának vezetője a Magyar Kurírban ismertetett összefoglalója szerint 1942 áprilisától 1943 tavaszáig – a később kiküldött utánpótlással együtt – mintegy 250 ezer magyar katonát vezényeltek a Don-kanyarba. A teljes veszteség hozzávetőlegesen 125-130 ezer fő volt. Don-kanyarban szolgáló magyar katonákat rendkívüli módon megviselte a tartalékok hiánya, valamint az információk hiánya tartózkodásuk céljáról és időtartamáról. Mindez a kiszolgáltatottság érzését keltette bennük. Az, hogy télre is a Donnál kell maradniuk, csalódást és félelmet keltett bennük, főként, hogy kétséges volt megfelelő téli ellátásuk. Az élelmezést a németek biztosították a magyar katonák számára, akik annak sem minőségét, sem mennyiségét nem tartották megfelelőnek. A téli védelemre való felkészülés pedig komoly nehézséget jelentett. Fűthető, zárt elhelyezést kellett biztosítani mindenkinek, de a fában szegény területen nem  volt könnyű építőanyagot szerezni és megfelelő téli szállásokat kiépíteni. Az otthonnal való kapcsolatot a tábori posta biztosította, de 1943. január 12-től egy hónapig nem volt kapcsolat, az otthoniak nem  sokat tudtak a doni hadseregről, a sajtó sem részletezte a történteket. A magyar fegyverzet vagy haditechnika, amely mínusz öt Celsius- fokban még kiválóan működött, sokszor nem látta el feladatát -20 vagy főleg -40 fokban. A gépesített közlekedés és szállítás, azaz a mobilitás  hiánya pedig tényleg tragikus következményekkel járt a magyar hadseregre nézve. Télen a nagy hidegben a tüzérség nem vagy csak alig, emberi erő segítségével tudott mozdulni. A 2. hadsereg fogságba esett katonáinak túlnyomó része foglyul ejtése után nem sokkal meghalt. A főtáborban farkastörvények uralkodtak, csak az együttműködő kis csoportoknak lehetett némi esélyük a túlélésre. Az eltűntekről, hadifoglyokról szóló szovjet adatok nem megbízhatóak, ellentmondásosak, de mindenképpen hatalmas veszteségekre utalnak. A „Körmendi Halhatatlan Menetszázad” munkacímet kapott programmal emlékezne tehát a múzeum a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáit ért tragédiára. A folyamat elindult. Egyelőre az  látszik, hogy a témával kapcsolatos datbázis hiányos. Mindig kerülnek elő újabb és újabb információk. „Azt pontosan tudjuk, hogy a 2. magyar hadseregnek, amely odaveszett a Donnál, az egyik  b bevonulási  területe Körmend volt. Tehát innen vitték a honvédeket a frontra. Továbbá ez megint egy olyan elhallgatott történet, mint a 12 éves orosz megszállás volt. Ugye abban a bizonyos elmúlt negyven évben nem nagyon illett róla beszélni, illetve nagyon- nagyon megrostálták a véleményeket. Viszont most vagyunk abban a huszonnegyedik órában -gondolok én itt a saját generációmra-, akiknek lehetnek még személyes tapasztalatai, történetei saját, hadiözvegy nagyanyjuktól. Ők mesélhettek még az unokáknak és visszaemlékeztek a fronton elesett  férjeikre”-hangsúlyozta Pintér György.

Hiányos ismeretek
A múzeum számít arra, hogy akinek birtokában van a doni tragédiához köthető bármilyen családi emlék, az segítsen a kiállítás összeállításához fotókkal, relikviákkal. Egy számítógépes adatbázis szolgál alapul. Ebben nevek vannak kérdőjelekkel vagy anélkül, halálozási dátumokkal, helyek megjelölésével, vagy anélkül. A hiányos dokumentáció egyik oka, hogy a Don-kanyarban az orosz áttöréskor komoly káosz alakult ki, ez vezethetett az adatok, információk hiányosságához, részlegességéhez. A múzeum lakossági segítséggel szeretne egy pontosított hazai, körmendi adatbázist  létrehozni, amely  alapjául szolgálhat majd a korábban említett kis kiállításnak vagy később egy esetleges állandó emlékhelynek. Ez méltó emléket állítana a Donnál életüket vesztett, eltűnt vagy hadifogságba került katonáknak. Így válna a történelemkönyvek leckéjéből személyesebbé az 1943-ban történtek sora. A múzeum a fronthoz, a Donhoz köthető tragédiák mellett az itthon, a hátországban zajló történéseket is bemutatná. Azt, hogy milyen változásokat okozott egy-egy családban, hogy az egyetlen kenyérkereső ott veszett a hómezőn. A háborúban ugyanis minden mindennel összefügg: a frontot a hátország is megszenvedte. Tragikus élethelyzetek alakultak ki azzal, hogy elment, elhunyt a kenyérkereső a családból. A második világháború előtt a társadalom úgy rendezkedett be, hogy a családokban a férfi volt a kenyérkereső, az asszony pedig otthon nevelte a gyermekeket. Nem volt széles körű és elterjedt a női munkavállalás, főleg olyan szinten nem, hogy el is tartsa a családot. A doni tragédia ebben is óriási változást hozott. A hadiözvegyek, a hadiárvák kaptak valamiféle juttatást az államtól. De azok családjainak, akikről nem derült ki azonnal, hogy meghaltak, hanem csak eltűntnek yilvánították őket, nem járt a juttatás. Ez óriási átrendeződéseket hozott társadalmi szinten. A legidősebb fiúnak nagyon hamar el kellett mennie dolgozni, nem tudott felsőbb oktatási intézményekbe eljutni. 16-17 évesen el kellett tartaniuk a fiatal  fiúknak a családot, mint „legidősebb férfinek”.

Számítanak a helyiekre
Pintár György végül arról beszélt, hogy a múzeum milyen csatornákon vár a témához a körmendiektől személyes dokumentumokat, írásokat, adatokat, visszaemlékezéseket. Az internet az egyik csatorna, a múzeum e-mail címére is eljuttathatják ezeket az intézménynek a segítők. Bármi érdekes lehet a történészek számára, ami összefügghet a korszakkal, egy-egy adott személlyel. – Szívesen veszünk fényképeket is. Úgy is, ha az eredetit nem tartjuk meg, mert ragaszkodik hozzá a tulajdonosa. Akkor beszkenneljük és úgy kerül az adatbázisunkba. Most még nagyon az elején, az adatgyűjtésnél járunk. Személyes tárgyakra, relikviákra is számítunk. A Donnál történt tragédia a város történetének is része, még ha mindez sok ezer kilométerre Körmendtől keletre játszódott le.

PM
fotó: Jámbori Tamás
Körmendi Híradó