Hírek, aktuális / Az emberi megélés végtelen változóval bír és dolgozik

– Imádtam. Egy barátom jött el zenélni. Én is hoztam bakelitlemezeket és ezek is szólhattak az este   során. Amolyan nyílt-privát paradox buli volt. Nem volt tényleges megnyitó, így nem feszengtem,  és tényleg szívből megélhettem az estét. Hála és ölelés mindenkinek – mondta Dancs Enikő Bianka  koncertfotós a Városi Kiállítóteremben nyílt kiállítása kapcsán (képünkön). – Mindig sok fénykép volt körülöttünk. Meghatározó emlékem, amikor albumokat nézegetünk nővéremmel gyerekként, várva, mikor következik egy  számunkra különleges, kedves kép. Ez az  emlékezésre való vágyakozás – a pillanatok újbóli átélése, és annak az észrevétele, hogy mennyire  sokféle jelentést hordozhat ugyanaz a kép más és más időben – eredményezhette az egész  létezéshez való szentimentális hozzáállásomat – kezdte bemutatkozását Dancs Enikő Bianka, akit a  legtöbben Miaként ismernek. Felfogása szerint valójában minden csupán egyszer történhet meg,  mert az élet és az emberi megélés végtelen változóval bír és dolgozik. A pillanatok és időszakok neki a fotók kapcsán válnak emlékké, így felidézhetővé is, ez pedig lehetőséget ad reflektálásra,  feldolgozásra és lezárásra egyaránt.  Egyszerre jelent megküzdést, illetve kibontakozást.
– Apa régen videózással is foglalkozott a dekoráció mellett, mindig nyitott volt a technikai újdonságokra. Egészen korán volt már számítógépünk, digitális fényképezőgépünk és videokameránk. Gyakorlatilag amint a kis digitális gépet először bekapcsoltam, tudtam, egészen messzire fog kísérni  az életemben – fűzte hozzá a koncertfotós, aki a középiskolában magántanuló volt, ez nagy  szabadságot adott számára. Ebben az időszakban főleg Budapestre járt baráti társaságokba, általuk  azt érezte, végre rímel rá a közeg, az épületek, a sokféleség, a fények, maga az eszmeiség. Ezek az  impulzusok a mai napig meghatározzák, ezekhez nyúl vissza.
– Az egyik társaságban zenészek voltak, amikor felléptek kisebb klubokban, fotóztam őket. Innen jött  az ötlet, hogy akkreditáljunk fesztiválokra, készítsünk pár fotót, szórakozzunk, otthon írjunk blogot,  adjuk le az anyagot, aztán jöhet a következő. Székesfehérváron, a FEZEN talán a harmadik fesztivál  volt, ahová akkreditációval jutottunk be, itt első nap lemerült a gépem, annyit voltam vele a  fotósárokban. Töltőt persze nem vittem. Akkor úgy éreztem kudarcot vallottam, és ez volt az az  érzés, amitől tényleg komolyan vettem. Innentől már egyedül adtam be több akkreditációt, függetlenül másoktól, több munkát fektettem bele, nem volt, aki korlátozzon. Egyedül szívesebben dolgozom a mai napig, illetve szabadidőmben sem sínylem meg az egyedüllétet – ezeket ebből az  időszakból eredeztetem. Fesztiválokon a leadásoknál feltüntették a nevem, így lettek zenekar oldalról  is megkereséseim.
 Örömből és örömmel dolgozom – mai napig – osztotta meg velünk Mia. Nehéz lenne listaszerűen  leírni, kikkel dolgozott együtt, szerencsére nem is ennyire konkrét a dolog. Van, akivel csak egyegy koncertre megy, van, ahol beugrós volt, van, ahol beugrós munkából maradt egy zenekarral évekig.  Többször előfordul, hogy szezonokra kap felkérést, van, hogy több fotóssal felváltva, de van olyan is,  hogy stábként többen dolgoznak egy koncerten vagy fesztiválon.
– A 4S Street, a Magashegyi Underground, a Konyha és a Lóci játszik zenekarokkal töltöm az időm  nagy részét, legyen szó koncertről, utazásról, stúdiózásról. A kiállításon nem kaptak helyet a  fesztiválokon készült anyagok, de a Rockmaraton, a Fishing on Orfű és a FEZEN évekig fi x dátum volt  a naptáramban, és a legszebb heteim  voltak a szezonban. Két emlékezetes és meghatározó élményt tudok említeni a sok közül. Az egyik a Punnany Massif nyárzáró koncertje a Budapest Parkban. Megmásztam egy homlokzati állványokból emelt építményt a legjobb perspektíváért és fotóért. Ott  fent volt egy elcsendesülésem, egy pillanatnyi kívülállóság és egyben ráeszmélés arra, mit csinálok  éppen. Hálás voltam ezért a pillanatért, mert egy chekpointnak éreztem. A másik 2018-ban a FEZEN-en, a The Prodigy koncertje. A fesztivál elején az eligazításnál jelezték, hogy a zenekar nem hoz saját  fotóst, így a házi fotósokból valakinek vállalnia kell, és igazából amúgy én leszek az. Nem mondanám, hogy felfogtam és jól éltem meg  a helyzetet, mert onnantól csak ezen kattogtam. Miután lement a koncert, a menedzsment oldallal egyeztetve közösen válogattuk le a képeket, ezeket nekik kellett kidolgozva azonnal átadni. Ők bólintottak rá azokra a képekre is, amiket a fesztivál használhat, a  fennmaradó anyagot pedig törölni kellett a hordozóról. Ezen a koncerten még Keith Flint állt a színpadon előttem, a következő évben lett öngyilkos. Értékes anyagnak érzem, mert stáb oldalról  egy  vágyott szakmaiságot is mutatott.
 
További képek kiállításról a honlapon >>>itt

samantha
Fotó: Jámbori Tamás
Körmendi Híradó